Krúdy Gyula szerint száz évvel ezelőtt Óbuda még olyan volt, mint Jeruzsálem Jézus születésének idején. Alig telt el harminc év az író halála után, és szinte semmi sem maradt az ódon, fodormentaillatot árasztó, macskaköves utcákból. Kísérleti lakótelep épült, paneltornyok magasodtak a római fürdők és a Krúdy által megénekelt kiskocsmák fölé. HÉV-re szálltunk, hogy a múlt nyomába eredjünk Óbudán.
Bár egy ideje már Budapesten élek, nem mondhatnám, hogy ismerem a várost. Épp ezért elhatároztam, ha időm engedi, felfedezem a számomra kevésbé ismert látnivalókat és a hozzájuk fűződő történeteket. A Svábhegy, Budafok és a Gellérthegy után most Óbuda került sorra.
Itt tesztelték a panelházakat
Óbudán a múlt és a jelen egymás mellett él, bár a római kor emlékei vagy Krúdy világa már csak jelzésszerűen bukkan fel itt-ott a panelházak uralta jelenben.
Ha erre járok, mindig eszembe jut, vajon milyen lenne, ha a hangulatos Fő térről kikanyarodva nem a lehangoló panelekbe ütköznék, hanem továbbra is régi házak között, macskaköves utcákon sétálhatnék.
Ha megmaradt volna az a világ, amelyről Krúdy így írt: „A keskeny óbudai utcák olyanformák voltak, mint a jeruzsálemi utcák Krisztus születése idejében. A házak összehajlottak vagy félig a földbe bújtak, mintha mindegyik egy nagy titkot rejtegetne. Ódonság bundaszaga és nőies fodormentaillat váltakozva szálldosott az udvarokból…”
Az Óbudai Múzeum Óbuda három arca című remek kiállításán sok más érdekesség mellett a 60-as évek várostervezési projektjeiről is megtudhatunk néhány dolgot. Ez volt az az időszak, amikor a népesség ugrásszerű növekedése és az egyre égetőbbé váló lakáshiány miatt tenni kellett valamit.
1958 és 1964 között első körben felépítették az óbudai kísérleti lakótelepet, ahol a gyakorlatban próbálták megtalálni azt az épülettípust, amely a legalkalmasabb a tömeggyártásra. Néhány év alatt a Váradi utca-Bécsi út-Reménység utca és Zápor utca által határolt területen 700 lakás épült fel különböző típusú és magasságú épületekben.
Az 1958-as építészeti pályázat legjobbjain tanulmányozták, milyen lakóházakat, milyen technológiával érdemes felépíteni, és mindezt mennyi idő alatt és legfőképp mennyiből lehet kihozni. A nyertes pályaművekből később a főváros más részein és vidéki városokban is felépült néhány, de a hatvanas évektől végül a sokemeletes panelházak lettek a befutók.
Míg Óbuda lakossága az 50-es években 30 ezer fő körül volt, 1960-ban már elérte a 77 ezret. 1967-től 4700 régi házat szanáltak, és a helyükön 13 ezer panellakás épült.
Az 1964-65-ös városrendezési tervben arra azért figyeltek, hogy a Fő tér és környéke „rezervátumként” megmaradjon, hogy legalább ily módon megőrizzenek valamit a régi Óbuda hangulatából.
Wellness az ókorban
Ha óbudai városnézésről van szó, akkor a római kori emlékeket természetesen nem lehet kihagyni. Az egykori Aquincum romjaiba nemcsak az Aquincumi Múzeum környékén, de szinte bárhol beleakadhatunk Óbudán. Ott is, ahol egyáltalán nem számítanánk erre, például egy modern irodaház bejáratánál, a panelházak tövében, vagy épp az Árpád híd alatt.
A Flórián téri aluljáró felől megközelíthető Fürdő Múzeum például egészen szürreális élmény. Miközben a katonai tábor közfürdőjének maradványai közt bóklászunk, fejünk felett, az Árpád hídon dübörög a forgalom.
A tábor két főútjának kereszteződésében álló egykori fürdő épületét a 2. században emelték, majd többször átépítették. A fürdőben tornacsarnok, hideg, langyos és forró vizű medencék, fürdőkádak, izzasztókamra és tágas, padlófűtéssel ellátott termek szolgálták a katonák felfrissülését. A fürdőkultúra a rómaiak életének szerves része volt, csak Aquincumban eddig 23 fürdőt tártak fel.
Az Aquincumi Múzeum novemberig látogatható, Wellness az ókorban című kiállításán részletesen is megismerhetjük a rómaiak fürdőzési szokásait.
Ahogy a birodalom többi városának, Aquincumnak is volt vízvezetéke. A közel öt kilométer hosszú aquaeductus egy-két fokos lejtéssel szállította a vizet a környék forrásaitól. A vízvezeték rövid, helyreállított szakasza a Szentendrei út mellett, Aquincum és Kaszásdűlő között látható..
Az óbudai pincérek pártolták az irodalmat
A Fő tér mellett van egy másik hangulatos szeglete is Óbudának, a Krúdy-negyed, ahol még ma is áll az író egykori lakóháza és kedvenc vendéglője. Ez a kicsi tér a panelházak között tényleg olyan, mint egy aprócska sziget, amely valahogy itt maradt a múltból.
Óbuda a Krúdy-életmű szerves részévé vált, pedig az író mindössze három évet élt itt. Éjszakai bolyongásai során azonban már a 20-as években felfedezte magának a hangulatos városrészt. Amikor pedig margitszigeti házából 1930-ban el kellett jönnie, ide költözött a családjával, és rendszeres vendége volt az óbudai éjszakai életnek. Állítólag még egy külön ajtót is vágatott magának a szobáján, hogy éjszakai kimaradásaiból hazatérve ne ébressze fel feleségét és kislányát.
Márai Sándor így írt Krúdyról és Óbudáról: „Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak… Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett…
Legszívesebben egyedül ült, mindenfajta társaság zavarta. A zsokék és pincérek ismerték kedvteléseit, és tisztelték magányát. Órákon át tudott egyedül ülni, sör vagy bor mellett, s hallgatni. De nagyon szerette elnézni, ha a részeg virtuskodók éjfél után verekednek. A kávéházban ismerték az öregedő író passzióit, s néha mesterséges verekedéseket rendeztek tiszteletére. Óbudán még pártolják az irodalmat.”
Krúdy egykori lakóháza ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumnak ad otthont, ahol az író családjának egykori szobáiban Nekem soha nem volt otthonom címmel emlékkiállítás látható.
Légszeszgyár a város szélén
Óbuda egyik legizgalmasabb része a volt gázgyár területe. Ide azonban csak engedéllyel lehet bejutni, ezért csatlakoztam a Budapest Beyond túrájához, ez a cég ugyanis rendszeresen szervez ide várostörténeti sétákat.
Az első gázlámpák, amelyek a szén lepárlásával keletkező gázt használták, 1814-ben London utcáin tűntek fel.
Budapesten 1856-ban gyulladtak ki az utcai közvilágítás első gázlámpái.
Ahogy fejlődött a technika, már nemcsak világításra, de fűtésre is használták a gázt. A fővárosban 1913-ban kezdte meg működését az Óbudai Gázgyár, amely kiváltotta a korábban működő öt kisebb, magánkézben levő légszeszgyárat, és a megnövekedett igényeknek megfelelően már napi 250 ezer köbméter gázt tudott előállítani.
Sétánkat a gyár melletti munkástelepen kezdtük, ahová természetesen szabadon be lehet menni, hisz itt ma is laknak. Olyanok is, akiknek szülei, nagyszülei vagy ők maguk a gázgyárban dolgoztak, amely 1984-ben fejezte be végleg a működését. Nem véletlen, hogy a telep már első pillantásra is a kispesti Wekerle-telepre emlékezteti az embert, hiszen mindkettő nagyjából ugyanakkor, hasonló ihletettségből és célból épült.
Mikor a gyár számára kinézték ezt a területet, közel s távol nem volt itt semmi. Mivel azonban a működéshez folyamatos felügyeletre volt szükség, a gyár mellé építették a munkás- és tisztitelepet, ahol a dolgozókat és családjukat szállásolták el. A 21. századi magyar valóságból szemlélve szinte hihetetlen, hogy a gyár építése során milyen jól gazdálkodtak.
Nemhogy időben elkészültek, még bele is fértek a költségvetésbe, sőt maradt is valamennyi pénz az építésre szánt összegből, így azt is a munkástelep építésére tudták fordítani.
A munkástelepen nemcsak lakások voltak, az alapvető szolgáltatásokat is biztosították a dolgozóknak. Volt itt például pékség, hentes, cipész, óvoda, csemegebolt és borbély. Emellett a dolgozók egy ideig ingyen használhatták a gázt és a kokszot, karácsonykor ajándékcsomagot kaptak, a lakás mellé pedig veteményeskert is járt. Ennek rendben tartását azonban elvárták a dolgozóktól, ahogy azt is, hogy a lakások ablakában muskátli legyen.
A műemlékvédelem alatt álló épületek egyikében megnézhettünk egy technikai különlegességet, a ma is működőképes, 800 lóerős motorral működő hatalmas generátort. Az egyemeletnyi magas szerkezet eredetileg azért került ide, hogy a gázgyártás zökkenőmentes működését biztosítsa, de az I. világháborúban a környék lakosainak áramellátásáról is ez a generátor gondoskodott.
Nem tudni, mi lesz a tornyok sorsa
A terület legszebb építményei kétségtelenül a felújított tornyok, a karcsú víztorony és a zömök kátránytornyok. Ez utóbbiakban tárolták egykor a gázgyártás melléktermékeként keletkező kátrányt, és itt választották szét a könnyű és a nehéz kátrányt. A víztorony tetejébe néhány emeletnyi csigalépcsőzés után jutottunk fel, de a kilátásért cserébe ennyi fáradság igazán belefért.
A tornyokat nemrég újították fel. Annyira rossz állapotban voltak, hogy nem lehetett halogatni a dolgot. Tervezték, hogy kulturális központot, könyvtárt, éttermet hoznak létre az épületekben, de pillanatnyilag nem lehet tudni, mi lesz a sorsuk. A legnagyobb probléma ugyanis az, hogy a gyár több évtizedes működése alatt rengeteg szennyező anyag került a talajba.
Vagyis mielőtt bármibe fognának, rehabilitálni kell a területet. Ahogy a szomszédos Graphisoft-parkban is történt, amelyet sokan csak a magyar Szilícium-völgyként emlegetnek. A több mint 15 éve működő ipari parkban a gázgyár igazgatósági és adminisztratív épülete újult meg és kapott új funkciót.
Sétánkat a gyár tisztitelepén fejeztük be. A kellemes Duna-parti sétánnyal szemközt az Óbudai-sziget látszik, ahová éppen akkor költöztek be az első szigetlakók, amikor ott jártunk. Legtöbbjük nyilván nem is sejtette, milyen nagy jelentősége volt egykor ennek a dunai szigetnek.
Óbuda múltjából most csak mozaikokat ismertem meg, de a városrész jócskán tartogat még érdekes látnivalókat és történeteket. Nem is kérdés, hogy ősszel újra HÉV-re pattanok, és tovább kutakodom térben és időben.
forrás: origo.hu
