Alagútzsalus lakások villanyszerelése: így épültek az elektromos hálózatok
Amikor egy régebbi lakás villanyszereléséről beszélgetünk, gyakran már az első kérdések között elhangzik, hogy milyen épületben található a lakás. Panelházban? Téglaházban? Esetleg csúsztatott zsalus épületben?
Ez nem pusztán elnevezés kérdése. Az építési technológia ugyanis azt is meghatározta, hogyan alakították ki eredetileg a lakások elektromos hálózatát.
Ebben a cikkben azokkal a lakásokkal foglalkozunk, amelyeket sokan csúsztatott zsalus lakásként emlegetnek, de amelyek építésénél valójában alagútzsalus technológiát alkalmaztak.
A két elnevezés műszakilag nem ugyanazt jelenti. A csúszózsaluzás és az alagútzsaluzás különböző építési eljárás. Itt kifejezetten az alagútzsalus épületekről lesz szó.
Megnézzük, hogyan készültek a betonfalak és födémek, miért kellett a villanyszerelőknek már a betonozás előtt dolgozniuk, milyen vezetékeket építettek be, és milyen megoldásokkal védték a szerelési anyagokat a friss betontól.
Az egész történet azért érdekes, mert ezekben az épületekben az elektromos hálózat jelentős részét nem utólag alakították ki a kész falakban. A szerelés már az épület szerkezetének elkészítése közben zajlott.
Tartalomjegyzék
Hogyan készültek a falak és a födémek az alagútzsalus építkezéseken?
Az alagútzsalus épületek egészen másképpen készültek, mint azok a panelházak, amelyeknél az előre gyártott betonelemeket a helyszínen állították össze. Itt a teherhordó falakat és födémeket közvetlenül az építkezésen betonozták.
Ezt a módszert monolit betonépítésnek is nevezték. Ehhez nagyméretű, újra felhasználható acél zsaluszerkezeteket alkalmaztak. Ezeket nevezték ezekben az esetekben alagútzsaluzatoknak.
Hogyan nézett ki az alagútzsaluzat?
Képzeljünk el egy nagy acélformát, amelynek függőleges oldalai és vízszintes felső része is volt. Az oldalak a készülő falak, a felső rész pedig a födém alakját és méretét határozta meg.
Az építők az acél zsalukészleteket a tervek szerint állították össze. Az épület falait, valamint a hozzájuk tartozó födémeket meghatározott építési egységekben készítették el. Amikor egy egység zsaluzata elkészült, beöntötték a betont. Ezután megvárták, amíg az kellően megszilárdult.
Hogyan zajlott az úgynevezett kizsaluzás?
Ekkor következett az úgynevezett kizsaluzás. Az alagútzsaluzat sajátossága az volt, hogy a falak és a födémek zsaluzatát együtt lehetett eltávolítani. A megszilárdult betonszerkezettől elválasztott acélformát egyszerűen kitolták az elkészült épületrészből, mint egy alagútból.
A zsalukészletet ezután újabb építési egységnél használhatták fel. Így haladt az építkezés egységről egységre, szintről szintre. A munkafolyamat ismétlődött: zsaluzás, betonozás, megszilárdulás, kizsaluzás, majd a zsalukészlet következő felhasználása.
A technológia egyik fontos előnye az volt, hogy ugyanazokat az acélformákat többször is felhasználhatták. A kész épület teherhordó szerkezetét pedig nem különálló, egymás mellé állított falpanelek alkották, hanem a helyszínen kialakított, „egyben öntött” betonfalak és födémek.
Ez volt az alagútzsalus építési mód alapja.
Miért kezdődött a villanyszerelés már a betonozás előtt?
Egy hagyományos, téglafalazatú építkezésen a villanyszerelők az elkészült falakban is kialakíthatták a vezetékek helyét. Kivésték a szükséges hornyokat, elkészítették a dobozok helyét, majd elhelyezték a csöveket és vezetékeket.
Az alagútzsalus épületeknél azonban más volt a munkamenet. Itt a villamos hálózat jelentős részét még a betonozás előtt elő kellett készíteni. A szerelők az acélzsaluzatra helyezték fel azokat a dobozokat, rögzítő elemeket és védőcsöveket, amelyek később a betonba kerültek.
Ez azt jelentette, hogy munkájuk jelentős részét nem az elkészült épület belsejében, hanem a szabadban, a zsaluszerkezeteken végezték.
Először a zsaluterv alapján dolgoztak
A kapcsolók, konnektorok és elágazódobozok helyét nem találomra határozták meg. A villanyszerelők méretezett technológiai terv alapján dolgoztak. Ez tartalmazta a zsaluzatra felszerelendő villamos elemek és a hozzájuk tartozó rögzítő elemek helyét.
Az acél zsalulemezeken előre kialakított furatok szolgáltak a rögzítéshez. Ezeket feltűnő festéssel megjelölték, hogy a szerelők könnyen megtalálják őket. A munka bizonyos szempontból a falon kívüli villanyszereléshez hasonlított. Ugyan a látható felületre rögzítették az elemeket, de azok később a beton belsejébe kerültek.
A betonozás előtt mindennek a helyén kellett lennie
A zsaluzatba kerülő szerelési anyagokat nem volt elég egyszerűen elhelyezni. Úgy kellett rögzíteni őket, hogy a beton beöntése és tömörítése közben se mozduljanak el. A friss betont vibrálással tömörítették. Ez a művelet a már felszerelt villamos elemeket is igénybe vette.
Ha egy védőcső megsérült, egy doboz eldeformálódott vagy beton jutott a belsejébe, az később problémát okozhatott. A villanyszerelőknek ezért nemcsak a vezetékek helyét kellett kialakítaniuk. Arról is gondoskodniuk kellett, hogy az elkészült szerelés kibírja a betonozást.
Mindezt a zsaluzók és a betonozók munkájához igazítva végezték.
Milyen vezetékeket és védőcsöveket építettek be?
Az alagútzsalus építkezéseken nem minden szerelési anyag felelt meg a feladatnak. A betonba kerülő vezetékeknek és védőcsöveknek el kellett viselniük a beton beöntésével, elterítésével és vibrálásával járó igénybevételt.
A korabeli műszaki tervezés a műanyag gégecsőbe húzott szigetelt alumínium vezetékeket választotta. A gégecső hajlékony, bordázott műanyag védőcső volt. A hajlékonysága segített a tervezett nyomvonal és az irányváltoztatások egyszerű kialakításában.
A gégecsöves megoldás mellett MÜ I típusú műanyag védőcsövet és kábelszerű vezetéket is lehetett alkalmazni. A különböző lehetőségek azonban nem egyformán jelentek meg a gyakorlatban.
Miért húzták be előre a vezetékeket a gégecsövekbe?
A védőcsöves villanyszerelés egyik fontos előnye elvileg az volt, hogy a benne futó vezetéket később ki lehetett húzni, majd másik vezetékre lehetett cserélni. Ehhez azonban a védőcsőnek a beépítés után is átjárhatónak kellett maradnia.
Az alagútzsalus építkezéseken éppen ez jelentett nehézséget. A hazai műanyag gégecsövek minősége ugyanis elmaradt az erre a célra használt, hajlékony és vibrálásálló külföldi védőcsövekétől.
A kivitelezők ezért óvatosságból már a betonozás előtt behúzták a vezetékeket a gégecsövekbe. Vagyis nem üres csöveket építettek be azzal, hogy majd később behúzzák a vezetékeket. A csövek már a bennük futó alumínium vezetékekkel együtt kerültek a zsaluzatra.
Ez egyfajta előkészített szerelést eredményezett.
A vezetékek egy részét később nem lehetett kicserélni
Az előre behúzott vezetékekkel megkerülhették a betonozás utáni behúzás bizonytalanságát és időveszteségét. A későbbi cserélhetőség kérdését azonban nem oldották meg teljesen. Az akkori tapasztalatok szerint az így kialakított gégecsöves szerelésben a vezetékek mintegy 10%-a cserélhetetlen volt.
Ez nem azt jelentette, hogy minden tizedik vezeték hibásan működött. Csak arra vonatkozott, hogy a beépített vezetékeket később ki lehetett-e húzni a védőcsőből. Egy vezeték attól még elláthatta a feladatát, hogy a későbbi cseréje nem volt megoldható a csőben.
Duplaszigetelt vezetékek használata
A gégecsöves szerelés mellett felmerült a kábelszerű vezetékek használata is, amit a korban már több házgyári lakásnál is használtak. De mit is jelentett ez? A gégecsöves megoldásnál az egyszeresen szigetelt alumínium vezetékeket külön műanyag védőcsőben helyezték el.
A kábelszerű vezetéknél viszont a vezeték saját külső burkolata biztosított volna védelmet, így nem lett volna szükség külön gégecsőre. Ezeknél a vezetékeknél a szigetelt ereket egy további külső köpeny védte, ezért nem volt szükség külön gégecsőre.
Felmerült a szokásosnál vastagabb, nagyobb igénybevételt elviselő kábelszerű vezeték gyártásának lehetősége is. Azonban ezzel a módszerrel még kísérleti szerelés sem készült. Ennek egyik oka az anyaghiány volt. A másik, hogy nem álltak rendelkezésre a megfelelő szerelési tartozékok.
Ugyan egyes helyeken találkozhatunk velük ilyen épületekben, de ezek inkább csak kiegészítésként szolgáltak. Eldeformálódott gégecsövek helyettesítésére például.
Az alumíniumvezetékek mai állapotáról és cseréjéről külön cikkünkben írtunk: Az alumíniumvezeték veszélyei: mikor kötelező a csere?.
Hogyan rögzítették a kapcsolók és konnektorok dobozait?
A vezetékek mellett a kapcsolók, konnektorok és elágazások dobozait is előre be kellett építeni. Ezek biztosították a helyet a későbbi szerelvényeknek és a vezetékek csatlakozásainak, kötőelemeinek.
Csakhogy amikor a dobozokat felszerelték, a betonfalak még nem léteztek. A szerelők ezért a dobozokat közvetlenül az acélzsaluzathoz rögzítették.
Milyen dobozokat használtak?
A korabeli alagútzsalus villanyszereléshez az úgynevezett MÜ Ds 65 és MÜ Ds 80 jelölésű műanyag dobozok módosított változatait használták. Ezek megerősített falú, speciális rögzítési kialakítással ellátott dobozok voltak.
A fenekükön kiemelkedő, úgynevezett bütykös részeket alakítottak ki. Ezek furatain keresztül külön erre a célra készített, famenetű, szárnyas fejű csavarokkal rögzítették a dobozokat a zsaluzatra. A kialakítás lehetővé tette, hogy a dobozokat a betonozás előtt pontosan a tervezett helyükre szereljék.
Miért tettek fa sablont a dobozok belsejébe?
A dobozok rögzítése önmagában nem volt elegendő. A friss beton körülvette őket, a vibrálás pedig további mechanikai igénybevételt jelentett. A műanyag dobozok eldeformálódhattak, illetve a betonból származó híg cementes anyag, az úgynevezett betontej is bejuthatott a belsejükbe.
Ennek megelőzésére többnyire fából vagy más megfelelő anyagból készült támasztósablont helyeztek a dobozokba. A sablon belülről támasztotta meg a doboz falát, és segített megvédeni az alakváltozástól, valamint a betontej bejutásától.
Ez egyszerű, de fontos előkészítő lépés volt. Ha a beton megszilárdulása után derült volna ki, hogy egy szerelvénydoboz összenyomódott vagy eltömődött, a hiba kijavítása már jóval nehezebb feladatot jelenthetett.
Hogyan csatlakoztatták a gégecsöveket?
A dobozokhoz a vezetékeket tartalmazó védőcsöveket is csatlakoztatni kellett. A csatlakozásnak úgy kellett tartania a csövet, hogy az ne húzódhasson ki a dobozból, és a betonozás során is megfelelően zárt maradjon.
A műanyag dobozokon pontos méretű nyílásokat készítettek. Megfelelő szerszámmal kialakított furat esetén a gégecsövet bepattinthatták a dobozba. Így a cső és a doboz együtt alkotta a betonba kerülő szerelés részét.
Hová kerülhettek az elágazódobozok?
Az elágazódobozokat a függőleges falakban és a födémekben is elhelyezhették. A korabeli ajánlás szerint célszerű volt elsősorban a mellékhelyiségekben kialakítani őket, akár hosszabb vezetékezés árán is.
Ezért a dobozok helyét nem lehetett pusztán a legrövidebb vezetékút alapján meghatározni. A helyiségek elrendezése és a tervezési szempontok is szerepet kaptak.
Hogyan vezették a csöveket a falakban és a födémekben?
Miután a szerelők meghatározták a dobozok helyét, a közöttük futó védőcsöveket is el kellett vezetniük. A nyomvonalakat nem alakíthatták ki tetszőlegesen. Figyelembe kellett venniük a betonozás módját, a födémek vasalását és az épület teherhordó szerkezetét.
Hogyan rögzítették a csöveket a falak zsaluzatára?
A függőleges falakba kerülő védőcsöveket a zsaluzatra csavarozott távolságtartó elemekkel rögzítették. A korabeli előírás szerint a rögzítési pontok között legfeljebb 50 centiméter lehetett.
A távolságtartók egy másik fontos feladatot is elláttak: megakadályozták, hogy a csövek közvetlenül a zsaluzathoz simuljanak. A cső és a zsaluzat között legalább 10 milliméter betonréteget kellett biztosítani.
Vagyis a gégecsőnek nem a kész betonfal felületén, hanem a beton belsejében kellett elhelyezkednie.
Hogyan helyezték el a csöveket a födémekben?
A födémeknél a betonacél vasaláshoz is igazodniuk kellett. A védőcsöveket az előre elhelyezett betonacélhálóhoz rögzíthették. Ha a födém vasalása két hálóból állt, csöveket a két háló között is elvezethettek.
A rögzítéshez nem rozsdásodó kötőhuzalt használtak. A korabeli előírás szerint a csöveket 40–60 centiméterenként kellett a vasaláshoz kötözni. Itt is figyelniük kellett arra, hogy a csövek és a zsaluzat között megmaradjon a legalább 10 milliméteres betonréteg.
Miért nem vezethettek bármerre a csövek?
A falak és födémek az épület teherhordó szerkezetének részei voltak. Emiatt a villanyszerelők nem választhatták meg teljesen szabadon a vezetékek útvonalát. A korabeli előírás például tiltotta a födémekben a teherhordó fallal párhuzamos nyomvonal kialakítását.
A függőleges falakban a vízszintes csövezéshez pedig a villamos tervező, a kivitelező és a statikus előzetes, együttes hozzájárulására volt szükség. A statikus az épület tartószerkezetével foglalkozó szakember volt. Az ő bevonása azt biztosította, hogy a villamos szerelés tervezésekor a szerkezeti szempontokat is figyelembe vegyék.
A legrövidebb vezetékút tehát nem feltétlenül volt megengedett.
Miért kellett helyet hagyni a csövek között?
A csöveket nem lehetett tetszőleges mennyiségben szorosan egymás mellé helyezni. A friss betonban lévő kavicsszemeknek is el kellett férniük a csövek között, hogy a beton megfelelően kitölthesse a rendelkezésre álló teret.
Ezért a csövek közötti szabad távolság a betonban alkalmazott legnagyobb kavicsszem méretéhez volt kötve. A távolságnak legalább a legnagyobb szemcseméret másfélszeresének kellett lennie. Ha például a legnagyobb kavicsszem 30 milliméteres volt, akkor két cső külső fala között legalább 45 milliméter szabad helyet kellett hagyni.
Mi történt a csövek irányváltoztatásánál?
Ahol a nyomvonal vízszintesből függőlegesbe fordult, a gégecsövet kiegészítő védelemmel kellett ellátni. Ez külön követelmény volt, de a védelem pontos kialakítását a terv többnyire nem részletezte.
A csövek elhelyezése tehát nem csupán abból állt, hogy a szerelők összekötötték velük a dobozokat. A rögzítési távolságoknak, a betonfedésnek, a csövek közötti helynek és a tartószerkezeti korlátozásoknak egyszerre kellett megfelelniük.
Hogyan készültek a mennyezeti lámpahelyek és a felszálló vezetékek?
Az alagútzsalus építkezéseken a mennyezeti világítás helyét és az épület szintjei között futó vezetékek útvonalát is előre meg kellett tervezni. A két feladat különbözött egymástól, de közös volt bennük, hogy a szükséges helyeket már a betonozás előtt kialakították.
Hogyan rögzítették a mennyezeti csillárokat?
A mennyezeti lámpahelyekhez dobozokat építettek a födémbe, hasonlatosan a szerelvény- és elágazódobozokhoz. Ezek a villamos csatlakozás helyét biztosították. A csillár mechanikai megtartását azonban külön is meg kellett oldani.
A megfelelő céldoboz hiányában faéket helyeztek a mennyezeti lámpahely doboza fölé. A faék a csillárhorog rögzítését szolgálta. Vagyis nemcsak a lámpa elektromos csatlakozását készítették elő. Arra is gondoltak, hogy a világítótestet később fel lehessen szerelni.
Mik voltak a felszálló vezetékek?
Eddig elsősorban a lakáson belül futó vezetékekről volt szó. Egy többszintes épületben azonban az elektromos ellátást az emeletek között is biztosítani kellett. Az ilyen, szintek között függőleges irányban vezetett hálózati szakaszokat nevezték felszálló vezetékeknek.
Ezek mellett más rendszerek kialakításainak is helyet kellett biztosítani. Külön meg kell említeni a házvilágítás, a telefonhálózat és a kaputelefon felszálló vezetékeit is.
Miért alakítottak ki szerelőaknákat és falfülkéket?
A korabeli műszaki előírás szerelőaknák, falfülkék és faliszekrények alkalmazását tette kötelezővé, előnyös tulajdonságaik miatt.
A szerelőakna az épületben kialakított olyan tér volt, amelyben különböző vezetékeket lehetett elhelyezni. A falfülke előre kialakított mélyedést, a faliszekrény pedig kijelölt szerelési helyet biztosított.
A fal- és födémáttöréseket is előre meg kellett tervezni. Az áttörés olyan nyílást jelentett, amelyen keresztül a vezetékek átjuthattak egy falon vagy födémen.
A falfülkék, faliszekrények és a felszálló vezetékek kialakítása jól mutatta, hogy a villanyszerelés tervezése nem állt meg a lakások belső elrendezésénél. Az épület egészét kiszolgáló hálózat számára is előre helyet kellett biztosítani.
Milyen nehézségeket okozott a betonozás a villanyszerelőknek?
Az eddigiekből már látható, hogy az alagútzsalus építkezéseken a villanyszerelőknek szokatlan körülmények között kellett dolgozniuk. A munkájuk jelentős részét a szabadban, acél zsaluszerkezeteken végezték. Nemcsak az építkezés üteméhez, hanem a külön munkavédelmi előírásokhoz is alkalmazkodniuk kellett.
Miért kellett a betonozás üteméhez igazodniuk?
Az alagútzsalus építkezéseken az egyes szerkezeti egységeket meghatározott sorrendben készítették el. A villanyszerelőknek a betonozás megkezdése előtt el kellett végezniük az adott egységhez tartozó előkészítő munkát.
Ha a beton már a zsaluzatba került, a beépített csövekhez és dobozokhoz többé nem férhettek hozzá ugyanúgy. A villanyszerelés ezért nem haladhatott a többi szakipari munkától függetlenül.
A zsaluzóknak, a betonozóknak és a villanyszerelőknek össze kellett hangolniuk a feladataikat.
Milyen munkavédelmi szabályok vonatkoztak rájuk?
Külön figyelmet fordítottak a dolgozók betanítására és a balesetelhárítási szabályok oktatására. A munkaruházatot is részletesen meghatározták. A dolgozókat bőrtalpú, acélorrú bakanccsal, védősisakkal és kétrészes munkaruhával kellett ellátni.
Érdekesség: a munkavédelem az épületen végzett munka és közlekedés során tiltotta a gumi- vagy műanyag talpú lábbeli használatát.
A korabeli szabályozás az ilyen épületeken végzett villanyszerelési munkát villanyszerelő szakmunkásokhoz kötötte. A zsaluzaton végzett szerelési műveletekkel 18 éven aluliakat nem bízhattak meg, kivéve a felügyelet mellett dolgozó ipari tanulókat.
Mikor térhettek vissza a kizsaluzott szintekre?
A villanyszerelési munka nem ért véget azzal, hogy a csövek és dobozok a betonba kerültek. A kizsaluzott szinteken később további munkákat is el kellett végezni. Az előírás azonban nem engedte meg, hogy a szerelők azonnal visszatérjenek az elkészült szintre.
Csak akkor dolgozhattak újra ott, ha a munkaterület és a fölötte folyó zsaluzási vagy betonozási munka között már 2 szint különbség volt. A munkaszervezés tehát a betonozás után is meghatározta, mikor folytathatták a villanyszerelést.
Mi hiányzott még a korabeli villanyszerelési technológiából?
Bár az alagútzsalus építési technológiát már alkalmazták, a hozzá tartozó villanyszerelési technológia teljes anyagai itthoni gyártásban még nem álltak rendelkezésre.
A megfelelő anyagok és technológiai megoldások további fejlesztésére szükség lett volna ahhoz, hogy a villanyszerelés is gazdaságosan alkalmazkodjon a gyorsabb építési folyamathoz.
Gyakori kérdések az alagútzsalus lakások villanyszereléséről
Ugyanaz a csúsztatott zsalus és az alagútzsalus építési technológia?
Nem. A csúszózsaluzás és az alagútzsaluzás két különböző építési eljárás. A köznyelvben sokan csúsztatott zsalus lakásnak nevezik azokat az épületeket is, amelyek valójában alagútzsalus technológiával készültek. Ebben a cikkben az utóbbi épületek eredeti villanyszerelését mutatjuk be.
Miért használtak alumíniumvezetékeket az alagútzsalus lakásokban?
Az ismertetett korabeli villanyszerelési technológiában szigetelt alumíniumvezetékeket alkalmaztak, amelyeket jellemzően már a betonozás előtt behúztak a műanyag gégecsövekbe. Így a vezetékek a betonozás megkezdésekor már a helyükön voltak.
Felhasználhatók a régi védőcsövek egy mai villanyszerelési felújítás során?
Igen. Az eredeti védőcsövek és szerelési nyomvonalak egy mai felújítás során is felhasználhatók. Ehhez ismerni kell az épület eredeti villanyszerelési technológiáját, és fel kell mérni a meglévő csövek állapotát, átjárhatóságát és a tervezett új hálózat követelményeit.
Saját felújításaink során ezért nemcsak azt vizsgáljuk, milyen vezetékek vannak a falban, hanem azt is, hogyan alakították ki eredetileg a szerelési útvonalakat. A meglévő megoldások megfelelő technológiával újra felhasználhatók és bővíthetők, így nem kell minden esetben új, falon kívüli vezetési útvonalat kialakítani.
Mit érdemes megjegyezni az alagútzsalus lakások eredeti villanyszereléséről?
Ha ma egy ilyen lakásban a betonba épített gégecsövekkel, szerelvénydobozokkal vagy mennyezeti lámpahelyekkel találkozunk, érdemes tudni, hogyan kerültek oda. A vezetékek jelentős részét már a betonozás előtt elhelyezték. A dobozokat az acélzsaluzathoz rögzítették, a csöveket pedig a zsaluzaton vagy a födém vasalásán vezették.
A szerelésnek alkalmazkodnia kellett a betonozás menetéhez és az épület tartószerkezeti kialakításához. Ezért az alagútzsalus lakások eredeti elektromos hálózatának kialakítása lényegesen különbözött az előre gyártott falpanelekből összeállított épületek szerelési folyamatától.
Fontos az építési technológiát is ismerni, amikor egy régi lakás eredeti villanyszerelését próbáljuk megérteni. Mert a felújítás során a régi rendszer ismeretében, a megfelelő technológia alkalmazásával az eredeti szerelési megoldások újra felhasználhatók és bővíthetők.