Bukarestben rengetegen élnek 10/1-esnek nevezett 10 emelet magas betonkockákban: olyan házakban, ahol pontosan egyforma méretű, egyforma elrendezésű 10 kicsi lakás van a 10 emelet mindegyikén. Ilyenben élt a román fotós, Bogdan Gîrbovan is, aki elhatározta: végiglátogatja az összes szomszédját, megnézi, ki mit hozott ki a maga panellyukából.
A szüleim sosem voltak azok a nagy szomszédolós fajták, ezért gyerekkoromban mindig nagy ünnepnek és kivételes örömnek számított bejutni valamelyik idegen lakásba a csepeli panelben, ahol felnőttem. Az egyikben ott volt a család a nálam kicsit idősebb lánnyal, aki megtanította nekem a Hull a szilva dalt, és már tizenévesen anya lett, az orgonasípszerűen egymás mellé állítható, mindig dobogó vidám fiútestvér-csapat fölöttünk, vagy éppen E. bácsi az emeletről, aki egyszer segített megszerelni az ajtózárunkat, de aztán valamikor elvitték a rendőrök, a felnőttek azt mondták róla, azért, mert pedofil, de én ezt persze akkor egyáltalán nem értettem.
Az iskolai papírgyűjtésekkor aztán rogyásig járhattuk a lábunk a lakótelepi lépcsőkön föl és le, a küszöbről bekukucskálva megnéztük, hogy élnek mások a miénkhez képest ugyanolyan vagy majdnem pont ugyanolyan lakásaikban, ahol mégis, még a szag is mindenhol más és más volt: étel, babahintőpor, öregség.
A romániai fotós, Bogdan Gîrbovan megcsinálta azt, amiről a panelgyerekek fantáziálnak: megfordult egy tízemeletes ház mind a tíz lakásában.
A ház, valahol Bukarest keleti részén, adott volt. A tizediken lakott a projekt idején, 2008-ban maga Gîrbovan, a szörényvári születésű, ma 35 éves fotós. Összesen négy évet töltött itt. Ez a ház egy úgynevezett 10/1: mind a tíz emeleten egy darab lakás van. Pontosan egymás fölött-alatt helyezkednek el, és pontosan egyformák. A képeken mindegyiket ugyanabból a szögből látjuk.
A fotósorozat ötlete akkor született meg, amikor Gîrbovant egyszer megkérte az alatta lakó nő, hogy szereljen meg nála egy ajtót. A fotósnak elállt a szava, amikor meglátta belülről a lakást, annyira különbözött az övétől. A tér ugyanaz volt, de amivel a lakója megtöltötte, mégis teljesen mássá tette. A kilencedik emeleten lakó Bita asszony nyugdíjas. 1967 óta lakik itt, 1996 óta egymagában. Érdemes megfigyelni a könyvei sajátos elrendezését a szekrény tetején. A szokatlan megoldás a fotósnak is szemet szúrt, rá is kérdezett a miértjére. Azt a választ kapta, hogy hát így nem dőlnek el.
A nyolcadikon is egy nyugdíjas házaspár él, 1967 óta. A férj évek óta ágyhoz kötött beteg. A Vice 2015-ös interjújában megkérdezték a fotóst, hogyan sikerült meggyőznie az összes szomszédját arról, hogy vegyenek részt a projektben. Gîrbovan szerint az általa annyira szeretett matematika sietett a segítségére: kihasználta a lakók egymás közti kapcsolatait. Olyan volt a folyamat, mint valami érdekes játék: a kilencediken lakó asszony mutatta be a nyolcadikon lakónak, aki jóban volt a kilencediken és a hetediken lakó szomszédaival is, és így tovább.
Ha volt is nehézség a meggyőzéssel, az inkább a fiataloknál jött elő, akik nem igazán értették, mire jó ez az egész, kifogásokat kerestek, hogy „ne, most itt van a barátnőm, gyere vissza később„. A fotós viszont, ahogy mesélte, szépen visszament, újra és újra, egészen addig, amíg meg nem kapta, amit akart. Egyébként vasárnaponként próbálkozott, amikor általában nyugodtabb, ráérősebb mindenki. Ő itt Iounut. Egyedül él a hetedik emeleti lakásban, a házmester Cojanu úr szerint „szoknyabolond, és gond van a hallásával, de egyébként jó srác„.
A hatodikon nem a tulajdonos, hanem bérlő lakott, aki, mivel ismert, a médiában dolgozó ember, nem akart felismerhetően, névvel szerepelni. A fotózáskor sokan értetlenkedtek, hogy miért kell ülniük, de Gîrbovan ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ez volt az egyetlen kérése. Nem bánta, hogy a lakás rendes vagy rendetlen, de az fontos volt neki, hogy a lakás gazdája egy bizonyos pozíciót foglaljon el. Amikor meglátták a kész képeket, többen azt kérdezgették, hogy „de miért vagyunk ilyen kicsik?„, mert a fotós nem magyarázta el előre külön, hogy a környezetük egészét is fotózza.
A fotós készítette alaprajz szerint a 10/1-es ház lakásai így néznek ki: ha az ember belép az ajtón, bal kéz felé esik a szoba, jobbra a fürdő és a konyha. A szoba alapja egy nagyjából négy és félszer négy és fél méteres négyzet, de az egyik sarkából lecsíp az előszoba. Az egész lakás összesen úgy 28 négyzetméter. A nyugdíjas Suhariuc Ioana asszony baldachinos ágyára a magyarázat: a ház közel van a piachoz, és ő néha szállást ad olyanoknak, akik a piacra mennek árulni. A vendégek alszanak a baldachin alatt, ő meg az ablaknál lévő ágyon. 1967 óta itt lakik, 1982 óta egyedül, leszámítva a macskát, aki 1989-ben csatlakozott hozzá.
A negyedik emeleti lakó nem akarta elárulni az igazi nevét, azt kérte, nevezzék csak Don Lukasnak. Külföldön próbálta megcsinálni a szerencséjét, nem sokkal a fotózás előtt jött vissza Spanyolországból. A barátnőjével élnek itt ketten. A fotós szerint jól látszottak a korosztályok szerint elváló trendek: a fiatalabbak jobban szeretik a minimalistább, levegősebb berendezést, az idősebbek pont fordítva.
A harmadik emeleti lakás éppen üresen állt a projekt idején, árulták a tulajdonosok, akik külföldön éltek. A házmesternek viszont volt kulcsa, ő engedte be szívességből a fotóst, és aztán azt is megengedte, hogy látszódjék a képen, egy feltétellel: „Nem fogok belenézni a kamerába. Tudja, végülis én vagyok házmester.” A ház 1966-ban épült. A sztálini terv lényege az volt, hogy egyforma lakóházak épüljenek olcsó lakhatást adva a gyárak miatt a városokba költöztetett parasztoknak. A lakások kicsik voltak, a családnak nem volt helye ahhoz sem, hogy együtt leüljenek enni, de közben valaha elképzelhetetlen komfortot kínáltak folyóvízzel, elektromossággal, szennyvízelvezetéssel.
A román fővárosban a lakhatási lehetőségek 70 százaléka ilyen vagy hasonló panelházakból áll. A fotósnak lesújtó véleménye van róluk, „tökéletesen groteszknek” írja le őket. Az erőltetett egyenlőség jegyében ezek a betonkockaházak úgy készültek, nehogy teret adjanak bármiféle egyéniségnek, önkifejezésnek. Az egyéniség, az individualizmus fenyegetőnek számított a kommunista embereszmény szempontjából. Gîrbovan szerint Bukarest paneljei, amelyek sajnálatos módon túlélték az előző rendszert, lényegében minden szépséget nélkülöző dobozok, amelyek nem jók se társasági, se kulturális célokra, a lakók csak az alapvető szükségleteiket tudják itt kielégíteni. Nincs kényelem, se magánszféra. A másodikon anya és lánya él együtt. A fiatalabb nő egykor sportoló volt, sokat utazott, múzeumokba járt. Azután költözött az anyjához, hogy a férje meghalt.
„Az osztályok nélküli társadalom” vízióját viszont egész jól el lehet egy ilyen ház alapján képzelni a fotós szerint: egy fedél alatt élnek orvosok, professzorok, munkások, bányászok, mérnökök, nyugdíjasok, még földművesek is. Gîrbovan házában a legalsó szint viszonylag új lakóé, a nevét titokban tartó asszonyság csak tíz éve költözött be. 1989 előtt bankjegyektervező grafikus volt a román nemzeti banknál. Az egyforma szobákba, egyforma körülmények közé kényszerítés egyfajta uniformizálási kísérlet volt. Bogdan Gîrbovan fotói alapján szerencsére messze nem sikerült tökéletesen.
forrás: index.hu
